CD info



Nincs kép! Francia orgonazene      

ÁR: 2.000 Ft
Tournemire, Widor, Litaizé
Pálúr János
orgonaművész
MZA-035


Francia orgonazene:

Widor, Litaizé, Tournemire

THE AQUINCUM ORGAN
OF ST. ANTHONY CHURCH BUDAPEST

CHARLES TOURNEMIRE (1870?1939)
1. CHORAL IMPROVISATION:
VICTIMAE PASCHALI LAUDES 9?18
CHARLES-MARIE WIDOR (1844?1937)
5. SYMPHONIE OP. 42/1
2. ALLEGRO VIVACE 10?58
3. ALLEGRO CANTABILE 7?05
4. ANDANTINO QUASI ALLEGRETTO 6?37
5. ADAGIO 4?12
6. TOCCATA (ALLEGRO) 6?13
GASTON LITAIZE (1909?1991)
7. LIED 6?50
8. SCHERZO 3?30
9. PRÉLUDE ET 2?07
10. DANSE FUGUÉE 4?11


PÁLÚR JÁNOS orgonál a
budapesti Szent Antal templom orgonáján

Az orgona évszázadok óta fontos szerepet játszik a francia zenei életben. Noha a Nagy Francia Forradalom után az egyházzene évtizedeken át tartó elvilágiasodása átmenetileg mélypontra juttatta az orgonakultúrát, a 19. század elsô felében a francia templomokban használatos operaátiratok és természetfestô karakterdarabok egyeduralma után a század közepétôl gyors ütemben indult fejlôdésnek az új szimfonikus orgonazene, melynek fô jellemzôi a francia orgonatípusnak megfelelô, tetszetôs írásmód és a magas zeneszerzôi színvonal. Ez a Franciaországban napjainkban is élô kompozíciós iskola az orgona hanghatása és az orgonazene szimfonikus jellege által befolyásolt esztétikán alapul. Kialakulására ösztönzôen hatott a zseniális orgonaépítô, Aristide Cavaillé-Coll (1811-1899) tevékenysége. Cavaillé-Coll orgonáinak leny?gözô hangzása, dinamikus fokozási lehetôségei, az egyes regiszterek finom árnyaltsága, a Récit expressif, a redônym? által lehetôvé tett fokozatmentes crescendo mind az új irányzat kedvelt eszközeivé váltak, amely ugyanakkor kerülte az olcsó effektusokat és a bombasztikus hatásra való öncélú törekvést, ellenkezôleg: harmóniai, formai és tematikus szempontból nagyfokú igényességet figyelhetünk meg benne.
A szimfonikus orgonaiskola megalapítója, César Franck (1822-1890) 1859-tôl a párizsi Sainte-Clotilde templom orgonistája, 1872-tôl a Conservatoire orgonatanára volt. Számos növendéke vált késôbb jelentôs muzsikussá. Ezek egyike volt Charles Tournemire (1870-1939), aki késôbb mestere orgonista állását töltötte be a Sainte-Clotilde-ban. Tournemire már 11 évesen szülôvárosában, Bordeaux-ban a Saint-Pierre templom orgonistája volt, 16 évesen kezdte meg tanulmányait a párizsi Conservatoire-ban, kezdetben zongoristaként. Orgonadiplomáját (Premier Prix) röviddel tanára, Franck halála (1890) után kapta meg. 1898-ban kinevezést nyert a Sainte-Clotilde templom orgonista állására, melyhez 40 éven át, élete végéig h? maradt.
Mint koncertezô orgonista nagy érdeklôdést tanúsított a régi zene iránt, ezzel szemben kortársai m?veit legnagyobbrészt figyelmen kívül hagyta. 1919 után hangversenyrepertoárja már csak néhány, gondosan kiválasztott m?vet tartalmazott, ezzel kívánta játékából a ?csábító?, ?világias? hatásokat kisz?rni. A ?L´ orgue mystique? (A misztikus orgona) nevet viselô, 1927 és 1932 között keletkezett ciklusának már a címe is tükrözi Tournemire vonzalmát a katolikus zenei miszticizmus iránt, mely ezidôtájt már teljes m?vészi tevékenységét áthatotta. Tournemire orgonam?veit kizárólag egyházi használatra szánta, tematikájának forrása a gregorián. Miszticizmusa és a gregorián zenei világa ihlették legendás hír? improvizációit is. 1930-ban a POLYDOR cég hanglemezfelvételek készítésére szerzôdtette. Ezeken a felvételeken Franck és saját m?vei mellett öt improvizációját is megörökítették.
Tournemire egykori tanítványa, Maurice Duruflé (1902-1986) ezeket az improvizációkat az ötvenes években az eredeti felvételekrôl hallás után lejegyezte és kottájukat kiadatta. Duruflé szerint Tournemire rögtönzései sokkal élettelibbek, mint a ?L´orgue mystique? darabjai. Ez a vitalitás azonban a lejegyzésnél nehézségeket okozott, emiatt Duruflé lassítva is hallgatta a fevételeket, hogy az ?elrejtett? hangokat is meghallhassa...
A jelen CD-n már m?ként szereplô ?Victimae paschali?-improvizáció 1930 áprilisából való és 78-as fordulatú sellakklemezen jelent meg (Polydor 566060). Korunk érdeklôdôi számára 1981 óta mind az öt Tournemire-improvizáció hozzáférhetô a 2 C 153-16411/5 számú EMI-hanglemezalbumban.

Charles-Marie Widor 1844 február 21-én született Lyonban. Édesapja is orgonista volt, ezért kora ifjúságától kezdve szoros kapcsolatba került a hangszerrel és megismerte a híres orgonakészítô Aristide Cavaillé-Collt is, aki jó barátságban állt a Widor-családdal. Cavaillé-Coll, ismervén a kor francia orgonistáinak m?vészi-esztétikus és technikai szempontból alacsony színvonalát, azt javasolta a fiatal, tehetséges Charles-Marie édesapjának, hogy fia zenei képzését Jacques-Nicolas Lemmens (1823-1881) nagy tekintély? belga orgonavirtuózra bízza. A Lemmens növendékeként Belgiumban eltöltött eredményes idôszak után Widor 1862-ben visszatért Lyonba. Mint orgonista hamar ismertté vált, hangversenyeket adott, és gyakran játszott Cavaillé-Coll új orgonáinak felavató szertartásain is. Néhány év múlva hírneve annyira megerôsödött, hogy 1870 januárjában ôt választották a párizsi Saint-Sulpice templom orgonistájává, az erre az állásra szintén pályázó César Franck elôtt. Widor nem kevesebb, mint 64 éven át volt a Saint-Sulpice-ben orgonista. Hangszere, a 100 re-giszteres, öt manuálos, mindenkori legnagyobb Cavaillé-Coll-opusz ma a világ leghíresebb és legszebb hangú orgonái közé tartozik.
1890-tôl 1896-ig a párizsi Conservatoire orgonaosztályát vezette, ezt követôen zeneszerzést tanított ugyanott. 1910-ben a Francia Tudományos Akadémia szépm?vészeti tagozatának tagjává, 1914-ben állandó titkárává választották. 1937 március 12-én hunyt el 93 éves korában.
Az Ötödik szimfónia ôsbemutatóján, 1879 októberében Widor maga játszotta m?vét a párizsi Trocadéro-palotában. Egy évvel késôbb a lyoni Saint-François-de-Sales templom új Cavaillé-Coll-orgonájának felszentelésekor hangzott el a m?, szintén Widor tolmácsolásában. Az elsô tétel (Allegro vivace) variációiban a francia romantikus orgona néhány jellegzetes hangzáskombinációját hallhatjuk. Az Allegro cantabile egy ?dal szöveg nélkül?-jelleg?, gondtalan, éneklô zene, az oboa és a fuvola hangszínén megszólaltatva. A harmadik tétel egy háromrészes Andantino, középrészében sodró erej? pedál-ostinatóval. Az Adagio misztikus homályát idônként egy fuvola hangjának lágy sugara világítja meg. Ez a tétel mintegy vihar elôtti csendként hat a szimfóniát lezáró fulmináns Toccata elôtt, amely Widor legismertebb kompozíciója és egyben korunk orgonavirtuózainak kedvelt sikerdarabja.
Gaston Litaize (1909-1991) születésétôl kezdve vak volt és félárván, igen szerény körülmények között nôtt fel. Zene iránti fogékonyságával a Nancy vakok iskolájában t?nt fel, itt kezdte el zenei tanulmányait is. Tizenhét éves korában a párizsi vakok intézetének növendéke lett. Orgonatanulmányait a párizsi Conservatoire-ban Marcel Duprénél (1886-1971) végezte, diplomáját (Premier Prix) 1931-ben kapta meg. Zeneszerzés-tanulmányaival egyidôben, 1932-tôl Thiersben, majd Nancyban orgonista. 1938-tól a párizsi vakok intézetének tanára és karnagya, 1944 és 1975 között a Francia Rádió egyházzenei osztályának vezetôje, 1946-tól haláláig a párizsi Saint-François-Xavier templom orgonistája, 1973-tól a Saint-Maur-i Conservatoire tanára volt. A hangversenyezés, a rádió- és lemezfelvételek készítése mellett Litaize szerteágazó tevékenységéhez tartozott a zeneszerzés is. Zenei szempontból Litaize Franck ?unokájaként? tartotta magát számon. Zenéjén ezenkívül Charles-Marie Widor (például a jelen CD-n szereplô Lied-ben) és Louis Vierne (1870-1937) hatása is érezhetô. Vierne szellemes scherzo-tételei félreismerhetetlenül mintául szolgáltak Litaize csillogóan virtuóz Scherzojához. A Prélude et Danse Fuguée a párizsi Conservatoire felkérésére íródott 1964-ben. A tételpár rendkívül egységesen hat: a prelúdium és a fúga közötti átmenet alig vehetô észre, a két formai egységet számos játékos jellemvonás és tematikus rokonság köti össze.

A Budapest-zuglói (Bosnyák tér) Páduai Szent Antal templom orgonájának története 1948-ban, a templom felszentelésének évében kezdôdött. A négymanuálos, elektropneumatikus, 66 regiszteresre tervezett orgonából a budapesti Rieger utódvállalat kivitelezésében 1951-ig mindössze egy hatalmas méret? játszóasztal és 14 regiszter épült meg. (Akkoriban sok hasonló hangszer született, a fôváros néhány templomában a mai napig is találhatók ilyen torzók.) A következô bôvítésre közel negyedszázad múlva került sor, a Rieger cég utóda, a FMKV Orgonaüzeme 1975-ben újabb négymanuálos játszóasztalt, új orgonaházat és hátpozitívot állított fel, a regiszterek száma 25-re emelkedett. A 80-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a hangszert sem az eredeti, sem az 1975-ben módosított tervek alapján megépíteni, befejezni nem lehet. Az orgonaépítés harmadik, befejezô szakasza 1984-ben kezdôdött. A tervek újbóli alapos átdolgozása után az immáron ?Aquincum Orgonagyár? nevet viselô cég 1992-re teljesen új hangszert épített, melyhez a régi orgonából mindössze 10 regiszter és a játszóasztal egyes elemei kerültek felhasználásra. A 80 regiszteres, csúszkaládás, elektronikus traktúrájú hangszer felavatása óta meghatározó része a templom zenei életének, valamint lehetôvé teszi mesterkurzusok és nemzetközi színvonalú orgonahangversenyek megrendezését.
Mezô András

Pálúr Jánost 1985-ben a J. S. Bach születésének 300. évfordulója alkalmából megrendezett Orgonista Növendékek elsô Országos Találkozóján Baróti István tanítványaként fedezte fel a zenei-szakmai élet. A következô évben már a Liszt Ferenc Zenem?vészeti Fôiskola hallgatója volt Lehotka Gábornál. Tanulmányi évei alatt részt vett több nemzetközi mesterkurzuson, és két orgonaversenyen kapott elsô díjat, Mechelenben (1990) és Budapesten (1991). 1995-tôl két évet töltött a párizsi Conservatoire ?Perfectionnement?- osztályában Olivier Latrynál a francia, majd a magyar kormány kulturális és m?vészeti ösztöndíjasaként. 1997-ben megnyerte Párizs második Nemzetközi Orgonaversenyének Nagydíját és különdíját. 1998-ban tanári kinevezést kapott a budapesti Zeneakadémia orgona tanszakán.

-------

In Frankreich genießt die Orgel seit vielen Jahrhunderten ein besonderes Ansehen, und selbst Jahrzehnte ?säkularisierter? Kirchenmusik nach der Französischen Revolution konnten die Orgelmusik nur vorübergehend auf einen ästhetischen Tiefstand bringen: wurden in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts auf Frankreichs Kirchenorgeln überwiegend Operntranskriptionen und klangmalerische Charakters-tücke gespielt, so entwickelte sich nach der Jahrhundertmitte rasch die neue Kunst der symphonischen Orgelmusik, die eine dem cha-rakteristisch französischem Orgeltyp entsprechende, publikumswirksame Schreibweise mit einem hohen kompositorischen Anspruch vereinte. Dieser in Frankreich bis heute lebendigen Kompositionsschule liegt eine Ästhetik zugrunde, die sowohl auf die Klangwirkung der Orgeln als auch auf eine ?symphonische? Konzeption der Musik ausgerichtet ist. Die überwältigende Klangfülle der großen Instrumente des genialen Orgelbauers Aristide Cavaillé-Coll (1811-1899), die feinen Schattierungen der einzelnen Klangfarben, die dynamische Abstufungen sowie die im Récit expressif, im Schwellwerk, gegebene Möglichkeit eines stufenlosen Crescendos wurden als legitime und willkommene Ausdrucksmittel in den Dienst der neuen Orgelmusik gestellt, welche nicht auf bombastische Wirkung und billige Effekte abzielt, sondern hinsichtlich ihrer Harmonik, thematischen Arbeit und formalen Struktur hohe Qualitäten aufweist.
César Franck (1822-1890) gilt als ?Vater? der symphonischen Orgelschule. Er war von 1859 an Organist an der Pariser Kirche Sainte-Clotilde, 1872 wurde er Professor für Orgel am Conservatoire, wo er zahlreiche bedeutende Musiker unterrichtete. Zu seinen Schülern zählte auch Charles Tournemire (1870-1939), der als Francks zweiter Nachfolger vierzig Jahre lang an Sainte-Clotilde wirkte. Tournemire war schon mit elf Jahren Organist an der Kirche Saint-Pierre in seiner Heimatstadt Bordeaux. Mit sechszehn begann er seine Studien am Pariser Conservatoire, zunächst als Pianist. Seine Orgelstudien schloß er wenige Monate nach dem Tod seines Lehrers César Franck (1890) ab. 1898 erhielt er den Posten des Titularorganisten an Sainte-Clotilde, der einstigen Wirkungsstätte Francks, den er bis zu seinem Ableben innehaben sollte.
Als junger Konzertorganist setzte er sich mit Vorliebe für die alte Musik ein und vernachlässigte die Werke der meisten Zeitgenossen. Von 1919 an hat er sein Konzertrepertoire ganz bewußt auf ein Minimum an ausgesuchten Kompositionen reduziert, um jeglichen ?ablenkenden?, ?weltlichen? Einfluß aus seinem Spiel zu eliminieren. Seine zwischen 1927 und 1932 entstandene Kompositionssammlung L´orgue mystique spiegelt schon in ihrem Titel Tournemires Hang zu einem ?musikalischen Mystizismus? katholischer Prägung, der zu dieser Zeit bereits sein ganzes künstlerisches Wirken beherrschte. Tournemires Orgelwerke entstanden ausschließlich für die liturgische Praxis und sind an gregorianische Themen gebunden. Seine durch diesen Mystizismus motivierte und durch die musikalische Welt der Gregorianik beseelte Improvisationen im Konzert und Gottesdienst waren legendär. So erhielt er 1930 von der Schallplattenfirma POLYDOR den Auftrag, neben Francks und eigener Werke auch Improvisationen für die Schallplatte einzuspielen.
Tournemires einstiger Schüler Maurice Duruflé (1902-1986) hat diese Improvisationen in den fünfziger Jahren anhand der Originalauf-nahmen in Noten übertragen und im Druck veröffentlicht. Duruflé war der Meinung, daß in Tournemires Improvisationen weitaus mehr Leben war als in seinen Kompositionen in ?L´orgue mystique?. Diese Vitalität bereitete ihm bei der Niederschrift auch entsprechende Schwierigkeiten, und er mußte die Aufnahmen oft in halber Geschwindigkeit abhören, um auch ?versteckte? Noten zu hören...
Die auf der vorliegenden CD nunmehr als Werk eingespielte Improvisation ?Victimae paschali? entstand im April 1930 und erschien als 78rpm-Schellack Polydor 566060. Für die breite Öffentlichkeit unserer Zeit wurden 1981 alle fünf Tournemire-Improvisationen als LP-Neuauflage im EMI-Album 2 C 153-16411/5 wieder zugänglich.
Charles-Marie Widor wurde am 21. Februar 1844 in Lyon geboren. Als Sohn eines Organisten hatte er von früher Kindheit an nicht nur Kontakt mit dem Instrument, sondern kannte auch den Orgelbauer Aristide Cavaillé-Coll, der mit seinem Vater befreundet war. Cavaillé-Coll war es auch, der in Anbetracht des sowohl künstlerisch-ästhetisch als auch spieltechnisch niedrigen Niveaus der damaligen französischen Organisten die Ausbildung des jungen Charles-Marie Widor in den Händen des namhaften belgischen Organisten Jacques-Nicolas Lemmens (1823-1881) wissen wollte und den Vater dazu überredete, seinem Sohn das Studium in Belgien zu ermöglichen, und in der Tat erhielt Widor durch Lemmens einen hervorragenden Unterricht. 1862 kehrte er nach Lyon zurück, wurde als Organist sehr schnell bekannt, spielte Konzerte und trat als Solist immer wieder bei Einweihungen von Cavaillé-Coll-Orgeln auf. In wenigen Jahren war er so berühmt geworden, daß er im Januar 1870 bei der Besetzung der Stelle eines Titularorganisten der Pariser Kirche Saint-Sulpice seinem Mitbewerber César Franck vorgezogen wurde. 64 Jahre lang war er Organist an dieser Kirche, deren ehrfurchtgebietende große Orgel heute zu den berühmtesten Instrumenten der Welt zählt.
1890 trat Widor die Nachfolge César Francks als Professor für Orgel am Pariser Conservatoire an, sechs Jahre später erhielt er die Professur für Komposition. 1910 wurde er Mitglied, 1914 ständiger Sekretär der Académie des Beaux-Arts am Institut de France. Am 12. März 1937 starb er im Alter von 93 Jahren. Die Fünfte Symphonie erklang zum ersten Mal im Oktober 1879 im Pariser Trocadéro-Saal, gespielt vom Komponisten selbst; ein Jahr später spielte er das Werk zur Einweihung der großen Cavaillé-Coll-Orgel in der Kirche Saint-François-de-Sales in seiner Geburtsstadt Lyon.
In der Variationsreihe des ersten Satzes (Allegro vivace) läßt der Komponist einige typische und effektvolle Klangfar-benkombinationen der französischen romantischen Orgel Revue passieren. Das Allegro cantabile wirkt wie ein unbekümmertes ?Lied ohne Worte?; Oboe und Flötenregister wechseln einander in der schlichten Cantilene ab. Der dritte Satz ist ein dreiteiliges Andantino mit einem mitreißenden Pedal-Ostinato im Mittelteil. Das mystische ?Halbdunkel? des Adagio erhellt gelegentlich der zarte Lichtstrahl einer Flötenstimme; der Satz wirkt wie ?Stille vor dem Sturm? angesichts der fulminanten, die Symphonie abschließenden Toccata, die wohl Widors populärster Satz und ein Paradestück der meisten Orgelvirtuosen unserer Zeit ist.
Gaston Litaize (1909-1991) war seit seiner Geburt blind und wuchs als Halbwaise in sehr bescheidenen Verhältnissen auf. Seine hohe Musikalität entdeckte man an der Blin-denschule in Nancy, wo er auch seinen ersten Musikunterricht erhielt. Siebzehnjährig kam er an das Pariser Blindeninstitut, das nicht zuletzt für seine hervorragende musikalische Ausbildung einen Weltruhm genoß. Doch bereits mit achtzehn Jahren begann Litaize sein Orgelstudium bei Marcel Dupré (1886-1971) am Pariser Conservatoire, das er 1931 mit Auszeichnung absolvieren sollte. Parallel zu seinen noch laufenden Kompositionsstudien wirkte er von 1932 an als Organist, zunächst in Thiers, dann in Nancy. 1938 wurde er zum Lehrer am Pariser Blindeninstitut ernannt, wo er auch zeitweilig auch als Chorleiter fungierte.
Von 1944 bis 1975 leitete er die Kirchenmusikabteilung des französischen Rundfunks, von 1946 an bis zu seinem Tode war er Titularorganist der Pariser Kirche Saint-François-Xavier, und im Alter von 64 Jahren übernahm er außerdem eine Professur am Conservatoire de Saint-Maur bei Paris. Litaizes Arbeitspensum - das auch viele Konzerte, Rundfunk- und Schallplattenaufnahmen umfaßte - beeindruckt umso mehr, als er von Jugend an auch komponierte. Hinsichtlich seiner Musik betrachtete sich Litaize als ?Enkelschüler? César Francks; seine Tonsprache zeigt aber auch den Einfluß Charles-Marie Widors (etwa im meditativen Lied) und Louis Viernes (1870-1937), dessen geistreiche Scherzo-Sätze offenbar bei Litaizes spritzig-virtuosem Scherzo Pate gestanden haben. Prélude et Danse Fuguée entstanden 1964 für einen der alljährlichen ?Abschlußwettbewerbe? am Pariser Conservatoire. Das Werkpaar - eigentlich ein fulminantes Scherzo - wirkt wie aus einem Guß, die Trennung zwischen ?Prélude? und ?Fugue? ist kaum merkbar: beide Sätze sind nicht nur durch den spielerisch-tänzerischen Charakter, sondern auch durch eine thematische Verwandtschaft miteinander verbunden.
Zsigmond Kokits

Die Geschichte der Orgel in der Budapester Pfarrkirche St.-Anton von Padua (14. Bezirk, Zugló) begann 1948, im Einweihungsjahr der Kirche. Vom ersten großzügigen Orgelprojekt mit 66 Registern auf 4 Manualen und Pedal und elektropneumatischer Traktur wurden 1951 durch Orgelbau Ottó Rieger lediglich ein überdimensionierter Spieltisch und 14 Register fertiggestellt. (In jener Zeit entstanden zahlreiche ähnliche Instrumente, in einigen Kirchen der ungarischen Hauptstadt findet man bis heute solche Torsos.) Der Weiterbau ließ ein knappes Jahrhundert auf sich warten. Die nunmehr verstaatlichte Nachfolgerfirma des Hauses Ottó Rieger stellte 1975 einen neuen viermanualigen Spieltisch, ein neues Orgelgehäuse mit Rückpositiv auf und erhöhte die Anzahl der spielbaren Register auf 25. Anfang der achtziger Jahre wurde allmählich offensichtlich, daß die Orgel weder nach dem originalen, noch dem 1975 modifizierten Entwurf fertigzustellen war. So begann 1984 die dritte, entscheidende Bauetappe. Nach der neuerlichen gründlichen Überarbeitung der Pläne und der Disposition baute die wiederholt umgetaufte, den aktuellen Namen ?Aquincum Orgelbau? tragende Firma bis 1992 ein neues Instrument, wobei von der alten Substanz lediglich 10 Register und Teile des Spieltisches Wiederverwendung fanden. Die neue Orgel mit 80 Registern, Schleifladen und elektronischer Traktur gibt seither dem musikalischen Leben der Kirche neue Impulse und ermöglicht die Veranstaltung von Meisterkursen und Konzerte internationalen Ranges.
András Mezô

János Pálúr wurde 1967 in Budapest geboren. Seine Orgelstudien betrieb er in seiner Heimatstadt bei István Baróti und an der Franz-Liszt-Musikhochschule bei Gábor Lehotka. Darüber hinaus nahm er an mehreren Meisterkursen teil und vervollkommnete seine Ausbildung schließlich am Pariser Conservatoire in der Meisterklasse Olivier Latrys. Die ersten öffentlichen Erfolge erzielte er 1985 beim Ersten Nationalen Treffen junger Orga-nisten; es folgten Erste Preise bei Orgelwettbewerben 1990 in Mechelen und 1991 in Budapest. 1997 erhielt er beim Zweiten Internationalen Orgelwettbewerb der Stadt Paris den ?Grand Prix d´Interprétation? und den Marcel-Landowski-Sonderpreis. Seit 1998 ist er Dozent für Orgel an der Musikhochschule ?Franz Liszt? in Budapest.